A legújabb lovagkor kezdete Sümegen

Szabó Gábornak a kisgyermekkortól számtalanszor „meghódított” vár nemcsak a munkahelye, a hivatása is. Bebarangolni a várat – ez minden akkori sümegi gyereknek alapélménye volt. Tudták, hány helyen lehet bemászni és hol lehet kimászni, minden hétvégén felmentek a dombra. Ahogy meséli, ők nem egy okostelefonos világban nőttek fel, így kénytelenek voltak a fantáziájukra hagyatkozva elszórakoztatni magukat. Leszedtek két faágat, kardoztak és néha szó szerint orrvérzésig török-magyart játszottak. Meg persze igazi gyerekcsíny is volt belógni a várba. Aztán jött 1989 és Papp Imre bácsiék, akik akkor megépítették a büfét. Ahogy Trombi mondja „abból indult el az egész, a várbirtok és minden, ami ott fönt és itt lent látható.” Őt kérdeztük a vár újjászületésének kezdeteiről.

Emlékszik rá, hogy ekkortól nem kellett a sümegieknek belépőt fizetni, mert Pappék úgy gondolták, hogy az itteniek a „saját várukat” ugyan hagy látogassák már ingyen. De nem ez volt az egyetlen újítás. A 90-es évek elejétől indultak és váltak mindennapos látványossággá a lovagi tornák, amelyek évről évre egyre több vendéget csalogattak. Trombi mesél a fenti kis faasztalos borozóról is, ami a bor-sör-üdítő vonal mellett kis terasszal és rágcsálnivalóval szolgálta ki az egyre duzzadó vendégkört. Ezerszámra érkeztek németek és oroszok a Balaton partjáról és jórészt nekik kedveskedtek a középkori lakomák ötletével. Hetente több alkalommal vacsoráztattak akár 400 vendéget a lovagi tornák után. Gábor ezekkel a mondatokkal idézi vissza a kezdeteket: „Nagyon kemény időszak volt, a Kapitány úr szavaival élve a hős-korszak. Sokszor reggelre mentünk, késő este haza, de egyszer sem sírtunk azért, mert 8 óránál többet kellett teljesíteni. Örültünk, hogy dolgozhattunk, nagy élmény volt. Hiába mondták, hogy elég 4 órára mennem, mert 6-kor kezdődött a lovagi torna, én már ebéd után ott voltam és segítettem mindenben. Lószart szedni, gereblyézni, szemetet összeszedni. Az íjászatban Pista bácsinál, ahol 10-20 forintért lehetett egyet lőni, én szaladgáltam a nyílvesszőkért, hogy ne az öregnek kelljen. Este a vacsoránál is segítettem, amint kiürült egy boros karaffa az asztalon, már meg is töltöttem vittem vissza. Nekem teljesen más gyerekkor jutott, mint a mostaniaknak. Élveztük a közös munkát és azt, hogy szinte egyenrangúként kezeltek minket Imre bácsiék. És természetesen pénzért dolgoztunk, mindenki rendesen megkapta a fizetését.”

A nyaranta szinte mindennapossá vált lovagi tornák forgatókönyve nagyjából hasonlóan alakult: a Kapitány úr zászlóval megadta a jelet, Trombi elfújta a félperces felhívót, majd a gyalogosok, a lovasok, a várkisasszonyok bevonulása után Kriszti néni felolvasta a viadal ismertetőjét. Aztán szépen sorban, zenére komponálva ment minden, mint a karikacsapás: török-magyar párviadal, dobócsillagozás, lándzsahajítás, íjászat, lovas és gyalogos párviadalok. A lovak a vár tövében lévő istállóból ingáztak fel, a szereplők többsége nyári munkára szerződött fiatal volt, a jelmezeket Imre bácsiék nézték ki innen-onnan (de leginkább az Egri csillagok filmből, amiben Kriszti néni statiszta volt) és varratták meg, köztük a török, csíkos nadrágokat is. Trombi ez utóbbit jobban kedvelte, mint a zsinóros kis kék mentéjét. Szívesebben öltözött töröknek, mint magyarnak, meséli nevetve.

Egyik régi történet az 1996-os végvári napokon eljátszott török várostromhoz fűződik, ahol többezer vizes zacskót dobáltak egymásra. Gábor nagy hevületében úgy gondolta, hogy ha már ő az egyik fő török harcos, akkor vágat a tarkójára egy félholdat pici csillaggal. Persze mindenki őt és a frizuráját bámulta, a kapitány úr pedig rögvest adott neki ötezer forint jutalmat az ötletért.

A Balatonnak akkor még nemzetközi vonzereje volt és rengeteg német járt ide nosztalgiából. A vendégek háromnegyede volt külföldi, egynegyed a magyar - mára megfordult ez az arány. Ami nem változott: akkor is és most is mindenki imád velük fotózkodni. Mikor rákérdezek, vajon hány ezer fotón szerepelhet, rávágja, hogy könnyen lehet az milliós nagyságrend is, ha az elmúlt 30 évre tekintünk vissza. És hogy mi a lovagi tornák titka, miért szeretik ennyire az emberek? Trombi szerint azért, mert nem egy száraz történelmi előadás, hanem egy igazi show-műsorrá fejlődött az évtizedek alatt poénokkal, látványelemekkel, kopjatöréssel, mongol lovas kaszkadőrökkel. Fiatalos, lendületes bő harminc fős csapatot verbuváltak össze az évek során. A jóképű lovagok különösen népszerűek a hölgyek körében – életkortól függetlenül. És ami igazi kuriózum, hogy a Papp család tagjai a kezdetektől állandó szereplői a játékoknak: lovagként, várkisasszonyként lépnek fel a nagyérdemű előtt.

De nemcsak szereplői, hanem tevékeny alakítói is a vár legújabbkori történetének. Szabó Gábor jól ismeri a család, de különösen Imre bácsi várhoz fűződő mély kötődését, szenvedélyét. Ahogy mondja, a legidősebb Papp fiú gyerekként ugyanúgy a vár oldalában szaladgált és török-magyart játszott, ahogy ő is. Elkerült ugyan Sümegről, de a fővárosi karrier után is ide húzta vissza a szíve. És egyszerűen nem tudta elviselni, amilyen gyalázatos állapotban találta szeretett várát. Lassan két emberöltő óta azon dolgozik csapatával, hogy fejlessze, tökéletesítse ezt a gyönyörű középkori emlékhelyet. Trombi úgy látja, Papp család vitathatatlan érdeme, hogy Sümeget feltették a térképre. Ha nincs a vár, a Hotel Kapitány és a köréjük épülő turisztikai attrakciók, akkor egy fatornyos kis falu maradtak volna. Elfogadottságukat jelzi, hogy az évente 2-3 alkalommal csak a sümegieknek ingyenesen megtartott lovagi játékok mindig telt házat vonzanak. Mint minden sikeres embernek, úgy Imre bácsinak is vannak irigyei. De érdemes ezt egy kicsit tágabb perspektívába helyezni. Amikor ugyanis azt látták a 90-es évek elején, hogy kézben hordják fel a várba a karton üdítőket, söröket, a zsák cementet, vödör sódereket az építkezésekhez, akkor érdekes módon senkinek nem kellett ez a vár. Ahogy évről-évre szebb lett és egyre több vendég érkezett, akkor meg már arra gondoltak, hogy ha sokan jönnek, akkor biztos sok a bevétel is. A még mindig hátralévő rengeteg tennivaló ellenére most már, kicsinosított állapotában mindenki szeretné ezt a várat magának. Amíg csak a munka és vesződség volt vele, addig érdekes módon kevesebb volt az irigykedők száma. A többség azért tudja, mekkora áldozatot és energiabefektetést kívánt meg ez az európai színvonalú létesítmény, ezért Imre bácsit tisztelik, szeretik a városban és környékén. Az sem mellékes szempont, hogy kétszáz itteni család a várnak és a köré épített idegenforgalmi, vendéglátóipari szolgáltatásoknak köszönheti a megélhetését.